Történetünk

Történetünk

Krasznahorkai Géza tanulmánya


Egy művészeti közösségnek és általában is egy közösségnek ugyanúgy életciklusa van, mint egy embernek. Negyven év egy művésztelep életében szinte matuzsáleminak számít, gondoljunk csak olyan nagy elődökre, mint a később is hivatkozandó nagybányai, amelynek első, a magyar művészettörténetben mérföldkövet jelentő szakasza 1906-ig tartott, és ha fennállásának teljes időszakát vesszük, ami azért a művészettörténet szempontjából korántsem volt azonos jelentőségű, akkor is csak közel annyi ideig működött, mint eddig a gyulai.

Gyulán korábban is volt már szervezett képzőművészeti élet, sőt művésztelep is. Az Erdélyből jövő, 1919-ben a városban tanári kinevezést kapó József Dezső néhány év alatt megszervezte a Békés megyei Képzőművészeti és Iparművészeti Társulatot (BÉKIT), s működéséhez hivatalos megyei támogatást is kapott. A társulatnak 36 hivatásos művész tagja volt, rendszeres kiállításokat rendeztek, keretet és lehetőséget adtak a fiatal megyebeli tehetségeknek, megszervezték a vásárlásokat, azaz beindították a mecenatúrát. A társulat 1922-től 1931-ig működött, közben városi kezdeményezésre létrehozták az Első Gyulai Művésztelepet, ahová az un. Műcsarnoki festők közül hívtak meg 4-6 művészt évente kezdetben az állami elemi iskola ( volt I.sz. általános iskola) ma Károlyi Mihály utcai épületében töltöttek két három nyári hónapot, ahol főztek is számukra, majd 1931-től a volt múzeum Göndöcs kerti épülete szolgált művésztelepként. A telepi időszakok rendre őszi kiállítással zárultak, s nem jelentéktelen vásárlásokat hoztak. Hogy képünk legyen e tárlatokról álljon itt, hogy 1928-ban a meghívott hét művész 198 alkotása, 1929-ben négy művész 114 alkotása került a városháza nagytermének falaira. Heilinger Károly a város főjegyzője az 1929-es kiállítási katalógus előszavában ma is aktuális problémákról ír.

„A művészkolónia egyfelől a város kulturnívóját emeli, ösmertté teszi a város nevét, másfelől – ha az itteni képkiállítások elismertek lesznek – idegenforgalmat fog biztosítani városunknak. Példa erre a szolnoki már egy negyed század óta fennálló művésztelep, melynek kiállításaira évenként több mint 1000 vidéki ember látogat el részben képvásárlás, részben a kiállítás megtekintése végett.”

A folyó évben bizonyos akadályok miatt csak négy festőművészt tudunk biztosítani, akik két hónapot meghaladó munkájukat mutatják be az idei képkiállításon. Reméljük, hogy a jövő évben – ha a kolóniának állandó lakhelyet tudunk biztosítani, amire a remény megvan – a művészek száma teljes lesz.

A BÉKIT jobbára helyi és megyebeli, valamint a művésztelep aradi, szolnoki, budapesti művészei között voltak szemléletbeli különbségek, mégis 1931-ben a két társaságból és pártolói körükből megalakult a Gyulai Műbarátok és Művészek Egyesülete, amely a továbbiakban, egészen 1939-ig kerete maradt a gyulai művészeti közéletnek.

A Gyulai Nyári Művésztelep története nem Gyulán kezdődött, és nem 1969-ben. Tóth Tibor, aki a Képzőművészeti Főiskola elvégzése után bölcsészeti tanulmányokat folytatott, majd különböző hányattatásokat követően a Képzőművészeti Alapnak csak 1956-tól lett tagja – ami akkoriban köztudomásúan a hivatásos művész státusát jelentette -, Rákosligeten kezdte művészetszervező tevékenységét. 1962-től vezetett egy képzőművészeti szakkört, ahol érdeklődő, a művészpálya iránt vonzást érző fiatalokat oktatott. Emellett (saját fogalmazása szerint) „egy népművelési kísérleti célokat szolgáló klubot” (Művészetbarátok köre) is létrehozott ott, Rákosligeten. Ilyen művészetbarát – értelmiségi – művelődő közösségek szerte az országban alakultak akkortájt, kihasználva az ötvenes évek utáni viszonylagos lazulást, ezek a közösségek voltak akkoriban a társas gondolati érintkezés egyetlen legális fórumai. Tóth Tibor egy ilyen közösség élesztője, fenntartója, irányítója, s programadója volt. A kör keretei ill. hatása bőven túllépték a Rákos előnevű, korábban önálló települések határát és Budapest távolabbi területeiről is eljöttek az érdeklődők. A többségükben egynapos kiállítások, ahol pl. Kurucz D. István mellett olyan művészek szerepeltek a 60-as években, mint Lakner László, Gyarmathy Tihamér, Schéner Mihály, Bálint Endre, Országh Lili, Váli Dezső és sokan mások.

A hatvanas évek végén már érzékelhető volt, hogy e bemutatókat nem nézi jó szemmel a hivatalosság s „a Szabadságnak az a kis zuga” (Csáji Attila), amit Tóth Tibor Rákosligeten megteremtett, nem sokáig tartható fenn. Szakkörét, amely egyre inkább művész- és értelmiségképző műhellyé lett, a Népművelési Intézet segítségével előbb (1965-ben) Hajdúböszörménybe majd 1965-től Mohácsra „menekítette”, s az évtized végén Gyulán talált immár negyven éve otthont.

Bár nem tűnik a művésztelep történetéhez tartozónak, Gyula városa 1950-ben, fél ezredév után elvesztette közigazgatási központi szerepét, s ez legalább fél évtizedig ható traumát okozott a város életében. A városnak a húskombinát és a harisnyagyár kivételével nem volt számottevő ipara, korábbi természetes vonzáskörzetének fele is a határon túlra esett, a közlekedési infrastruktúra hiányosságai, s a fővárostól való távolság megnehezítette olyan új funkció megtalálását, amely a megyeközponti helyett új presztízst jelent.
Gyula város vezetése már az ötvenes évek második felében új perspektívák után tájékozódott, s ezt az idegenforgalomban a kulturális és gyógyturizmusban találta meg. Ennek jegyében 1958-ban újrakezdték a gyógyvíz utáni kutatást melynek sikerét követően, 1959-63 között kiépült a Várfürdő, 1962-től évente megrendezték a nemzetközi Eszperantó Nyári Egyetemet, amelynek résztvevői a világ sok részébe elvitték a város hírét, az egy évvel később indított Erkel Diákünnepek belföldön, a fiatalok között tette népszerűvé a várost, 1964-ben útjára indult a Gyulai Várjátékok, amely rövidesen Gyulai Várszínházként vált országos, majd nemzetközi hírnevűvé.

Amikor Tóth Tibor tájékozódott, hogy hol építhetne ki egy elképzelése szerinti művésztelepet, akkor logikusan találkozott a kulturális identitását erősen építő Gyula városával, s az akkor népművelődési felügyelőként dolgozó Havasi Istvánban ehhez jó partnert talált. A művésztelep az első években (1976-ig) a Vár utcai Román Kollégiumban kapott elhelyezést, majd 1977-től az Apor téri általános iskola kollégiumában talált otthonra. Egy-egy évre, ha különböző okokból módosult is a helyszín, de mondható, hogy a negyven év e „színfalak” között zajlott. Tóth Tibor három dolgot tartott rendkívül fontosnak: úgy tartotta, hogy a képzőművészetnek az egyik legfontosabb alapja az alakrajzi tudás és egyáltalán a mesterség pontos ismerete, ezért nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy tanítványai mindezt elsajátítsák; számára a művésztelep kitüntetett célkitűzése volt a közönség és a művészet találkozásának elősegítése, e kapcsolat erősítése, hiszen az alkotó nem létezhet pártoló és értő közönség nélkül; végül nélkülözhetetlennek tartotta a művész társadalmi érdeklődését és ismereteit, azt az aktív értelmiségi létet, amely nélkül – úgy tartotta – nem jöhet létre érvényes műalkotás. A művésztelepet is ilyen elvek alapján szervezte meg. Délelőtt 3 órás kötött program alak-és aktrajz volt, délután a telep tagjai elképzelésük szerint a városban kerestek témát rajzolták, festették a tájat a házakat, illetve a korábban kialakított kapcsolatuk szerint modelljeiknél dolgoztak, este pedig filmvetítés, előadások, művészeti és aktuális társadalmi kérdésekről, amelyekre szívesen látták a telepen kívüli, városi érdeklődőket is.

A vita, a véleményalkotás és ezek ütköztetése mindig eminens célja volt ezeknek az estéknek, s egyúttal alkalmat szolgáltattak arra is, hogy személyes kapcsolatok alakuljanak ki a művésztelep tagjai és a városban élők között. Ezt erősítették a telepi időszakot lezáró vázlatkiállítások is, amelyek – különösen az első húsz évben – társadalmi eseménynek számítottak a városban.
A megnyitó személyét mindig gondos mérlegeléssel választották ki elsősorban szintén a városhoz kapcsolódás erősítése jegyében, a felkértek városi tisztségviselők, intézményvezetők és persze művészek, művészettörténészek voltak.

A hetvenes évek közepén erősödött meg az igény, hogy a telep fiatal művészei néhányan külön bemutatkozási lehetőséget is kapjanak. Az évenkénti vázlatkiállítások nem mutatták igazán azt, hogy hol tartanak, hiszen azokon csak a nyári 3-4 hét termése szerepelt. A várossal közösen egy olyan kiállítási rendet alakítottak ki 1976-tól, amelyben a minden résztvevő számára bemutatkozási lehetőséget adó vázlatkiállítások mellett kétévente a telep stílusát képviselő, szemléletét mértékadóan meghatározó művészek a Dürer teremben mutassák be a kétévi termésüket. E kiállítók egyben döntően alapító tagjai is voltak a művésztelepnek. Az állandó kiállítók: Albrecht Júlia, Balogh Gyula, Lakatos J. Péter, Marosvári György, Szakáll Ágnes, Székelyhidi Attila, Tömpe Emőke. Mellettük az 1976-os tárlaton szerepelt még Barabás Márton, Csiba Éva, Horváth Emese, Horváth László, míg az utolsó 1988-as ilyen bemutatón pedig Bodor Zoltán, Humenyánszky Jolán, Lukács István, Szőke Sándor – ahol a férfiak már a művésztelepi „új nemzedékét” képviselték, nem szerepelt viszont Balogh Gyula, és Lakatos J. Péter. 1976 és 1988 között azt gondolom, hogy a művésztelep a legintenzívebb időszakát élte. Már általánossá vált és országosan is figyelmet keltett az a szemlélet, amely meghatározta a művésztelep stílusát és már öntörvényű művésszé értek azok a fiatalok, akik ezt a szemléletet érvényesen tudták megjeleníteni.

Alapvetően kétféle viszonyulás volt megfigyelhető a telep művészi stílusával kapcsolatban. A legvilágosabban talán mindkettőt vendégkönyvi bejegyzésekkel lehet illusztrálni: „Fáradt szívű, fáradt kezű gyerekek, az élet az nagyon messze van tőlük.” És egy másik: „A közérthetőség nem árt a művészi színvonalnak(…) A kiállítás kellemes élmény a sok absztrakt és nonfiguratív szélhámosság után.” Mindkét álláspont félreértésen alapul. Az elsőnél azért, mert itt nem valami borongó nosztalgiáról van szó, nem valami enervált fáradtságról, hanem a környezet pontos, olykor fájdalmas feltérképezéséről, tárgyához való viszonyulásában pedig nem érzelgősségről, hanem megértő részvétről. Bizonyára nem független ez a kortól sem, amelyben a művek megszülettek. A hetvenes-nyolcvanas években annyira minden mindennel összemosódott, annyira nem voltak tiszta viszonyok, hogy ez a festőtársaság úgy gondolta, pontosan és tűélesen meg kell mutatni a hátsó udvarokat, az omló házakat, a kilátástalan vagy csupán kisszerű életeket ahhoz, hogy világosan lássuk, miben élünk. Az igazmondás realizmusa ez, nem a nosztalgiáé. A másik vélemény félreértése az, hogy ez a festészet nem az absztrakt ellenében jött létre, nem annak létjogát vitatandó, hanem azért, mert ezt a művészi mondandót adekvátan ezzel, az általam szociorealizmusnak tételezett valóságábrázolással lehetett kifejezni. Sokan, akik az „érthetősége” miatt szerették e művészek munkáit, könnyen elkedvetlenedhettek attól, hogy ezek nem olyan mesélősek, historizálóak voltak, mint amiért ők szerették a realizmust, hanem feltáróak, számbavevőek, s bárha – mint említettem – jobbára szelíd szeretettel, de kritikusak, olykor vádlóak. Ezen értelmezésbeli különbségek, félreértések hozták az egyetlen, ma is tanulságos hírlapi vitát 1988-ban, a megyei és a gyulai hírlapban a művésztelep irányvonaláról. Akárhogyan is van, megnyugvással tölthet el bennünket, hogy Felek bácsi akkor is ott ül az asztalnál és vidáman vagy egykedvűen bámul bele a világba, Nádházi bácsi pedig büszkén feszít kitüntetéseivel a deszkakerítés előtt, s mindketten egy-egy lehetséges életet, egy-egy volt világot jelentenek most már mindörökre.

Visszanézve a negyven évre elmondhatjuk, hogy megvalósult és működött az a nagybányai modell, amelyet Tóth Tibor megálmodott és kialakított Gyulán. Azok a hajdani fiatalok, induló művészek többségükben mesterekké váltak. „így, utólag nézve, kísérletnek sem volt akármilyen ez a „betelepedés”. Egy alapvetően konzervatív levegőjű, de jó lehetőségekkel rendelkező kisváros miként tud befogadni egy nyitott, kialakult gondolkodással bíró, ám területileg mégiscsak idegen, a helyi érdekviszonyokat, szokásrendet nem ismerő társaságot.

Az ilyen befogadásnak-beépülésnek általában több, de mindenekelőtt két fontos feltétele: egy olyan helyben lakó (lehetőleg) művész, aki személyes ismeretség révén képes ébren tartani e kapcsolatot az egész év folyamán, egyre több emberi szálat húzva a kis és a nagyközösség között, valamint egy állandó telephely, műhellyel, műteremmel s két-három lakószobával, ahová a nyári szabadiskola időszakán túl is lelátogathatnak a művésztelep tagjai: E két feltétel közül egyik sem jött létre tartósan, ezért a város és a művésztelep kapcsolata végig ambivalens volt s maradt. Hiszen mindig voltak a város vezetéséből is, akik évről évre támogatták a művésztelepet, igyekeztek megteremteni működésük alapfeltételeit, ám sosem rendezte az állandó művésztelep kérdését a város, mint testület. A telep tagjai ugyan kiépítettek személyes kapcsolatokat, főként stílussajátságukból adódóan modellül szolgáló emberekkel, „házakkal”, de mint közösségnek, nem volt igazi hatásuk a városra. Mert megszerveztek előadás-sorozatokat, ám ettől még a gyulai értelmiség telephez-kapcsolódása esetleges és elenyésző volt. Ugyan adott volt egy magas szintű szakmai lehetőség (modellek, korrigálás, művészeti tanácsadás stb.) annak, aki komolyan gondolta, de ez még a rajztanárok részéről is kihasználatlan maradt. Bárha tagjai vállaltan gyulai művésztelepként állítottak is ki sok helyütt az országban, ennek imázsteremtő lehetőségét csak kevesen ismerték fel. Visszaolvasva s idézve a régi írásokat, azt olvashatjuk, hogy Tóth Tibor már 1988-ban érezte ugyanezt, mondván: „egyre inkább érezzük a korlátainkat is, mert ilyen nagy múlt után már ki kellett volna alakulnia Gyulán egy állandó művésztelepnek. Nemcsak arra gondolok, hogy felszerelésünket mindig ki és be kell csomagolni, hogy az égető-kemence alkatrészei a padláson, zsákokban hevernek, hanem arra, hogy tudnánk, amit ezen a helyen nem tudunk megvalósítani: művészeti közéletet teremteni Gyulán. Tudom, nehezednek a feltételek, mégis az országban, másutt, néhány helyen már vannak példák.”

Mégis, ha csupán gondolatban összegyűjtjük e negyven év Gyula témájú képanyagát, döbbenten látjuk egy egyre távolodó város kíméletlenül szembesítő, ám mégis szeretetteljes művészi dokumentálását. Az a hatalmas anyag, amely az évek során elkészült, sajátos és elgondolkodtató panorámája huszadik századi/századvégi mindennapjainknak. Sajátos, mert belülről közelít a képbe emelt témához, emberekhez, megmutatva elesettségüket, helyzetük szépségét és nyomorúságát; s elgondolkodtató, mert elhagyva az ünnepi dekorációkat egy kevéssé ismert/megfigyelt Magyarországot éget idegeinkbe.