Elővíz

Szemléletünk

Zala Szilárd megnyitó beszéde


Az élet olyan, mint a Lánchíd, tehát a Gyulai Művésztelep is olyan, mint a Lánchíd. Van valami, ami fölött átível. Gyulán nincs nagy folyó, csak az Élővíz a maga kies partjaival, fűzfáival, szigettel, cukrászdával, kocsmákkal, szőlőskrémessel. De hagyjuk ezt.

A híd arra való, hogy valami fölött átvigyen, valami fölött ami fontos és 1étező, ami meghatározza az életünket, de amibe nem akarunk belelépni. Viszont azáltal, hogy használjuk a hidat, leigázzuk a folyót, leigázzuk az őserős természetet. A TERMÉSZETET mondhatnám csupa nagybetűvel, azaz az életet, a valóságot; a művészetnek rálátásra van szüksége. A híd magasan van, magasba viszi a művészt, s ettől az ember, a művész, akinek számára fontos az ami ott hömpölyög alant, teljesíteni tudja hivatását. Rálát a valóságra, megpróbálja ábrázolni, ezzel leigázza és felemeli magához. De tudja, mindnyájan tudjuk: azért a víz az úr!!!

Tehát a Gyulai Művésztelep, ami olyan mint a Lánchíd, elfogadja, hogy az a döntő, ami ott van. A realitás. A valóság. Az élet. Ám ha tudni akarjuk, ábrázolni akarjuk, olyannak kell lennünk mint a Lánchíd: fölébe kell kerekednünk, meg kell ismernünk. Nem élhetünk benne – le kell mennünk, alá kell merülnünk és építeni kell magunkat, hogy olyanok legyünk mint a Lánchíd. Ám egyedül nem építkezhetünk: a csoport csak együtt erős, mint a lánc, és annyira erős, mint a leggyengébb láncszem. Erősíteni kell tehát: magunkat és egymást. S közben állandóan fölüle kell kerüljünk, hogy meglegyen a belátásunk és alá kell merülnünk, mint búvároknak, meg kell tapasztalnunk mindazt, ami zavaros ebben az élővízben, és meg kell tapasztalnunk mindazt ami kiépített, korlátok és partok közé fogott, mint a csatornában.

A művésztelep – menedék is egyben, mint a Lánchíd, ahol a híd alatt, egykor meg lehetett húzódni, ha arra jártál s nem volt fedéI a fejed fölött. Ma már profi fedél-nélküliek, profi híd alatt lakók élnek, mégpedig elég közel hozzánk. Mint művészek sokszor úgy érezzük, magunk is feleslegessé váltunk a társadalom számára. Híd vagyunk a normálisok és a fedél nélküliek, a kitaszítottak és a világ urai között. A Lánchíd, főleg, ha csak az Élővíz csatornája fölött ível át, megengedi, hogy közelebb legyünk a megalázottakhoz és megszomorítottakhoz, mint a napfényben üldögélőkhöz.

A Gyulai Művésztelep néha a strand szomszédságában székelt, néha a félig romos Román Kollégiumban. A kis házak között az Apor téren: s a telep lakóinak bejárása volt múzeumba, könyvtárba, Tanácshoz és Önkormányzathoz. És bementek sokan a kis öregekhez, és a düledező műhelyekbe, régi pici boltokba, düledező házakba. S híd volt a műhely városatyákhoz és önjelölt profétákhoz, költőkhöz és máshová elszárnyalt elméleti lokálpatriótákhoz. Lánc lett a művésztelep- az évek során, amely egymáshoz kötött fővárosba szakadt gyulait és világhírre szert tett notabilitást.

25.000 ember és talán száz művész kapcsolata ez a telep, és két évtized. Létező szocializmus és vadkapitalizmus között átívelő híd, és lánc, amelynek szemei olyan elszántsággá kapaszkodnak egymásba, mintha tudnák, hogy egymás nélkül vajmi keveset érnek. Ég és föld, magas művészet és amatőrizmus fonja egymásba a lánc szemeit, az eljegyzési gyűrűket, amelyekről senki nem tudta, milyen távra fonódnak egymásba.

A Gyulai Művésztelep egyszerre észrevette magát. Van, és az ország egyik legrégebbi művésztelepe. Szabadiskola, melyben olyan erősek a kapcsolódások, hogy bárkinek megéri, hogy odamenjen és tanuljon tőlük. A híd áll. A lánc lazán fogódzik össze: hőtágulás és kemény tél jöhet? a művésztelep, legyünk optimisták: bármelyiket kibírja. Olyan stabil lesz, mint a Lánchíd, mely most ünnepelte százötvenedik születésnapját.

Amit most itt látnak: vázlatok. Amit nem látnak: az az erő, a szervezettség, a hit és az alázat. Nem is kellene ilyen nagy szavakat mondani. Nézzék a képeket, szobrokat, kicsi vázlatokat és nagyszabású tervek csiráit.
Egyenek-igyanak, s beszélgessenek egymással, hiszen ebben áll a nagy titok. A híd, akarom mondani a telep is azzal kezdődött, hogy volt néhány ember, akinek volt mondanivalója: egymásnak is, másoknak is! Aztán ez lett belőle…

Bp, Erdős Renée-ház, 1999. október 22.