Krasznahorkai Géza tanulmánya
Gyulán korábban is volt már szervezett képzőművészeti élet, sőt művésztelep is. Az Erdélyből jövő, 1919-ben a városban tanári kinevezést kapó József Dezső néhány év alatt megszervezte a Békés megyei Képzőművészeti és Iparművészeti Társulatot (BÉKIT), s működéséhez hivatalos megyei támogatást is kapott. A társulatnak 36 hivatásos művész tagja volt, rendszeres kiállításokat rendeztek, keretet és lehetőséget adtak a fiatal megyebeli tehetségeknek, megszervezték a vásárlásokat, azaz beindították a mecenatúrát. A társulat 1922-től 1931-ig működött, közben városi kezdeményezésre létrehozták az Első Gyulai Művésztelepet, ahová az un. Műcsarnoki festők közül hívtak meg 4-6 művészt évente kezdetben az állami elemi iskola ( volt I.sz. általános iskola) ma Károlyi Mihály utcai épületében töltöttek két három nyári hónapot, ahol főztek is számukra, majd 1931-től a volt múzeum Göndöcs kerti épülete szolgált művésztelepként. A telepi időszakok rendre őszi kiállítással zárultak, s nem jelentéktelen vásárlásokat hoztak. Hogy képünk legyen e tárlatokról álljon itt, hogy 1928-ban a meghívott hét művész 198 alkotása, 1929-ben négy művész 114 alkotása került a városháza nagytermének falaira. Heilinger Károly a város főjegyzője az 1929-es kiállítási katalógus előszavában ma is aktuális problémákról ír.
„A művészkolónia egyfelől a város kulturnívóját emeli, ösmertté teszi a város nevét, másfelől – ha az itteni képkiállítások elismertek lesznek – idegenforgalmat fog biztosítani városunknak. Példa erre a szolnoki már egy negyed század óta fennálló művésztelep, melynek kiállításaira évenként több mint 1000 vidéki ember látogat el részben képvásárlás, részben a kiállítás megtekintése végett.”
A folyó évben bizonyos akadályok miatt csak négy festőművészt tudunk biztosítani, akik két hónapot meghaladó munkájukat mutatják be az idei képkiállításon. Reméljük, hogy a jövő évben – ha a kolóniának állandó lakhelyet tudunk biztosítani, amire a remény megvan – a művészek száma teljes lesz.
A BÉKIT jobbára helyi és megyebeli, valamint a művésztelep aradi, szolnoki, budapesti művészei között voltak szemléletbeli különbségek, mégis 1931-ben a két társaságból és pártolói körükből megalakult a Gyulai Műbarátok és Művészek Egyesülete, amely a továbbiakban, egészen 1939-ig kerete maradt a gyulai művészeti közéletnek.
A Gyulai Nyári Művésztelep története nem Gyulán kezdődött, és nem 1969-ben. Tóth Tibor, aki a Képzőművészeti Főiskola elvégzése után bölcsészeti tanulmányokat folytatott, majd különböző hányattatásokat követően a Képzőművészeti Alapnak csak 1956-tól lett tagja – ami akkoriban köztudomásúan a hivatásos művész státusát jelentette -, Rákosligeten kezdte művészetszervező tevékenységét. 1962-től vezetett egy képzőművészeti szakkört, ahol érdeklődő, a művészpálya iránt vonzást érző fiatalokat oktatott. Emellett (saját fogalmazása szerint) „egy népművelési kísérleti célokat szolgáló klubot” (Művészetbarátok köre) is létrehozott ott, Rákosligeten. Ilyen művészetbarát – értelmiségi – művelődő közösségek szerte az országban alakultak akkortájt, kihasználva az ötvenes évek utáni viszonylagos lazulást, ezek a közösségek voltak akkoriban a társas gondolati érintkezés egyetlen legális fórumai. Tóth Tibor egy ilyen közösség élesztője, fenntartója, irányítója, s programadója volt. A kör keretei ill. hatása bőven túllépték a Rákos előnevű, korábban önálló települések határát és Budapest távolabbi területeiről is eljöttek az érdeklődők. A többségükben egynapos kiállítások, ahol pl. Kurucz D. István mellett olyan művészek szerepeltek a 60-as években, mint Lakner László, Gyarmathy Tihamér, Schéner Mihály, Bálint Endre, Országh Lili, Váli Dezső és sokan mások.
A hatvanas évek végén már érzékelhető volt, hogy e bemutatókat nem nézi jó szemmel a hivatalosság s „a Szabadságnak az a kis zuga” (Csáji Attila), amit Tóth Tibor Rákosligeten megteremtett, nem sokáig tartható fenn. Szakkörét, amely egyre inkább művész- és értelmiségképző műhellyé lett, a Népművelési Intézet segítségével előbb (1965-ben) Hajdúböszörménybe majd 1965-től Mohácsra „menekítette”, s az évtized végén Gyulán talált immár negyven éve otthont.
Bár nem tűnik a művésztelep történetéhez tartozónak, Gyula városa 1950-ben, fél ezredév után elvesztette közigazgatási központi szerepét, s ez legalább fél évtizedig ható traumát okozott a város életében. A városnak a húskombinát és a harisnyagyár kivételével nem volt számottevő ipara, korábbi természetes vonzáskörzetének fele is a határon túlra esett, a közlekedési infrastruktúra hiányosságai, s a fővárostól való távolság megnehezítette olyan új funkció megtalálását, amely a megyeközponti helyett új presztízst jelent.
Gyula város vezetése már az ötvenes évek második felében új perspektívák után tájékozódott, s ezt az idegenforgalomban a kulturális és gyógyturizmusban találta meg. Ennek jegyében 1958-ban újrakezdték a gyógyvíz utáni kutatást melynek sikerét követően, 1959-63 között kiépült a Várfürdő, 1962-től évente megrendezték a nemzetközi Eszperantó Nyári Egyetemet, amelynek résztvevői a világ sok részébe elvitték a város hírét, az egy évvel később indított Erkel Diákünnepek belföldön, a fiatalok között tette népszerűvé a várost, 1964-ben útjára indult a Gyulai Várjátékok, amely rövidesen Gyulai Várszínházként vált országos, majd nemzetközi hírnevűvé.
Amikor Tóth Tibor tájékozódott, hogy hol építhetne ki egy elképzelése szerinti művésztelepet, akkor logikusan találkozott a kulturális identitását erősen építő Gyula városával, s az akkor népművelődési felügyelőként dolgozó Havasi Istvánban ehhez jó partnert talált. A művésztelep az első években (1976-ig) a Vár utcai Román Kollégiumban kapott elhelyezést, majd 1977-től az Apor téri általános iskola kollégiumában talált otthonra. Egy-egy évre, ha különböző okokból módosult is a helyszín, de mondható, hogy a negyven év e „színfalak” között zajlott. Tóth Tibor három dolgot tartott rendkívül fontosnak: úgy tartotta, hogy a képzőművészetnek az egyik legfontosabb alapja az alakrajzi tudás és egyáltalán a mesterség pontos ismerete, ezért nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy tanítványai mindezt elsajátítsák; számára a művésztelep kitüntetett célkitűzése volt a közönség és a művészet találkozásának elősegítése, e kapcsolat erősítése, hiszen az alkotó nem létezhet pártoló és értő közönség nélkül; végül nélkülözhetetlennek tartotta a művész társadalmi érdeklődését és ismereteit, azt az aktív értelmiségi létet, amely nélkül – úgy tartotta – nem jöhet létre érvényes műalkotás. A művésztelepet is ilyen elvek alapján szervezte meg. Délelőtt 3 órás kötött program alak-és aktrajz volt, délután a telep tagjai elképzelésük szerint a városban kerestek témát rajzolták, festették a tájat a házakat, illetve a korábban kialakított kapcsolatuk szerint modelljeiknél dolgoztak, este pedig filmvetítés, előadások, művészeti és aktuális társadalmi kérdésekről, amelyekre szívesen látták a telepen kívüli, városi érdeklődőket is.
A vita, a véleményalkotás és ezek ütköztetése mindig eminens célja volt ezeknek az estéknek, s egyúttal alkalmat szolgáltattak arra is, hogy személyes kapcsolatok alakuljanak ki a művésztelep tagjai és a városban élők között. Ezt erősítették a telepi időszakot lezáró vázlatkiállítások is, amelyek – különösen az első húsz évben – társadalmi eseménynek számítottak a városban.
A megnyitó személyét mindig gondos mérlegeléssel választották ki elsősorban szintén a városhoz kapcsolódás erősítése jegyében, a felkértek városi tisztségviselők, intézményvezetők és persze művészek, művészettörténészek voltak.
A hetvenes évek közepén erősödött meg az igény, hogy a telep fiatal művészei néhányan külön bemutatkozási lehetőséget is kapjanak. Az évenkénti vázlatkiállítások nem mutatták igazán azt, hogy hol tartanak, hiszen azokon csak a nyári 3-4 hét termése szerepelt. A várossal közösen egy olyan kiállítási rendet alakítottak ki 1976-tól, amelyben a minden résztvevő számára bemutatkozási lehetőséget adó vázlatkiállítások mellett kétévente a telep stílusát képviselő, szemléletét mértékadóan meghatározó művészek a Dürer teremben mutassák be a kétévi termésüket. E kiállítók egyben döntően alapító tagjai is voltak a művésztelepnek. Az állandó kiállítók: Albrecht Júlia, Balogh Gyula, Lakatos J. Péter, Marosvári György, Szakáll Ágnes, Székelyhidi Attila, Tömpe Emőke. Mellettük az 1976-os tárlaton szerepelt még Barabás Márton, Csiba Éva, Horváth Emese, Horváth László, míg az utolsó 1988-as ilyen bemutatón pedig Bodor Zoltán, Humenyánszky Jolán, Lukács István, Szőke Sándor – ahol a férfiak már a művésztelepi „új nemzedékét” képviselték, nem szerepelt viszont Balogh Gyula, és Lakatos J. Péter. 1976 és 1988 között azt gondolom, hogy a művésztelep a legintenzívebb időszakát élte. Már általánossá vált és országosan is figyelmet keltett az a szemlélet, amely meghatározta a művésztelep stílusát és már öntörvényű művésszé értek azok a fiatalok, akik ezt a szemléletet érvényesen tudták megjeleníteni.
Alapvetően kétféle viszonyulás volt megfigyelhető a telep művészi stílusával kapcsolatban. A legvilágosabban talán mindkettőt vendégkönyvi bejegyzésekkel lehet illusztrálni: „Fáradt szívű, fáradt kezű gyerekek, az élet az nagyon messze van tőlük.” És egy másik: „A közérthetőség nem árt a művészi színvonalnak(…) A kiállítás kellemes élmény a sok absztrakt és nonfiguratív szélhámosság után.” Mindkét álláspont félreértésen alapul. Az elsőnél azért, mert itt nem valami borongó nosztalgiáról van szó, nem valami enervált fáradtságról, hanem a környezet pontos, olykor fájdalmas feltérképezéséről, tárgyához való viszonyulásában pedig nem érzelgősségről, hanem megértő részvétről. Bizonyára nem független ez a kortól sem, amelyben a művek megszülettek. A hetvenes-nyolcvanas években annyira minden mindennel összemosódott, annyira nem voltak tiszta viszonyok, hogy ez a festőtársaság úgy gondolta, pontosan és tűélesen meg kell mutatni a hátsó udvarokat, az omló házakat, a kilátástalan vagy csupán kisszerű életeket ahhoz, hogy világosan lássuk, miben élünk. Az igazmondás realizmusa ez, nem a nosztalgiáé. A másik vélemény félreértése az, hogy ez a festészet nem az absztrakt ellenében jött létre, nem annak létjogát vitatandó, hanem azért, mert ezt a művészi mondandót adekvátan ezzel, az általam szociorealizmusnak tételezett valóságábrázolással lehetett kifejezni. Sokan, akik az „érthetősége” miatt szerették e művészek munkáit, könnyen elkedvetlenedhettek attól, hogy ezek nem olyan mesélősek, historizálóak voltak, mint amiért ők szerették a realizmust, hanem feltáróak, számbavevőek, s bárha – mint említettem – jobbára szelíd szeretettel, de kritikusak, olykor vádlóak. Ezen értelmezésbeli különbségek, félreértések hozták az egyetlen, ma is tanulságos hírlapi vitát 1988-ban, a megyei és a gyulai hírlapban a művésztelep irányvonaláról. Akárhogyan is van, megnyugvással tölthet el bennünket, hogy Felek bácsi akkor is ott ül az asztalnál és vidáman vagy egykedvűen bámul bele a világba, Nádházi bácsi pedig büszkén feszít kitüntetéseivel a deszkakerítés előtt, s mindketten egy-egy lehetséges életet, egy-egy volt világot jelentenek most már mindörökre.
Visszanézve a negyven évre elmondhatjuk, hogy megvalósult és működött az a nagybányai modell, amelyet Tóth Tibor megálmodott és kialakított Gyulán. Azok a hajdani fiatalok, induló művészek többségükben mesterekké váltak. „így, utólag nézve, kísérletnek sem volt akármilyen ez a „betelepedés”. Egy alapvetően konzervatív levegőjű, de jó lehetőségekkel rendelkező kisváros miként tud befogadni egy nyitott, kialakult gondolkodással bíró, ám területileg mégiscsak idegen, a helyi érdekviszonyokat, szokásrendet nem ismerő társaságot.
Az ilyen befogadásnak-beépülésnek általában több, de mindenekelőtt két fontos feltétele: egy olyan helyben lakó (lehetőleg) művész, aki személyes ismeretség révén képes ébren tartani e kapcsolatot az egész év folyamán, egyre több emberi szálat húzva a kis és a nagyközösség között, valamint egy állandó telephely, műhellyel, műteremmel s két-három lakószobával, ahová a nyári szabadiskola időszakán túl is lelátogathatnak a művésztelep tagjai: E két feltétel közül egyik sem jött létre tartósan, ezért a város és a művésztelep kapcsolata végig ambivalens volt s maradt. Hiszen mindig voltak a város vezetéséből is, akik évről évre támogatták a művésztelepet, igyekeztek megteremteni működésük alapfeltételeit, ám sosem rendezte az állandó művésztelep kérdését a város, mint testület. A telep tagjai ugyan kiépítettek személyes kapcsolatokat, főként stílussajátságukból adódóan modellül szolgáló emberekkel, „házakkal”, de mint közösségnek, nem volt igazi hatásuk a városra. Mert megszerveztek előadás-sorozatokat, ám ettől még a gyulai értelmiség telephez-kapcsolódása esetleges és elenyésző volt. Ugyan adott volt egy magas szintű szakmai lehetőség (modellek, korrigálás, művészeti tanácsadás stb.) annak, aki komolyan gondolta, de ez még a rajztanárok részéről is kihasználatlan maradt. Bárha tagjai vállaltan gyulai művésztelepként állítottak is ki sok helyütt az országban, ennek imázsteremtő lehetőségét csak kevesen ismerték fel. Visszaolvasva s idézve a régi írásokat, azt olvashatjuk, hogy Tóth Tibor már 1988-ban érezte ugyanezt, mondván: „egyre inkább érezzük a korlátainkat is, mert ilyen nagy múlt után már ki kellett volna alakulnia Gyulán egy állandó művésztelepnek. Nemcsak arra gondolok, hogy felszerelésünket mindig ki és be kell csomagolni, hogy az égető-kemence alkatrészei a padláson, zsákokban hevernek, hanem arra, hogy tudnánk, amit ezen a helyen nem tudunk megvalósítani: művészeti közéletet teremteni Gyulán. Tudom, nehezednek a feltételek, mégis az országban, másutt, néhány helyen már vannak példák.”
Mégis, ha csupán gondolatban összegyűjtjük e negyven év Gyula témájú képanyagát, döbbenten látjuk egy egyre távolodó város kíméletlenül szembesítő, ám mégis szeretetteljes művészi dokumentálását. Az a hatalmas anyag, amely az évek során elkészült, sajátos és elgondolkodtató panorámája huszadik századi/századvégi mindennapjainknak. Sajátos, mert belülről közelít a képbe emelt témához, emberekhez, megmutatva elesettségüket, helyzetük szépségét és nyomorúságát; s elgondolkodtató, mert elhagyva az ünnepi dekorációkat egy kevéssé ismert/megfigyelt Magyarországot éget idegeinkbe.