A Gyulai Művésztelep jelentősége művészettörténeti, és szakmai szempontból

Miben áll az az egyediség, és művészeti érték, amelyet a Művésztelep a hazai és európai képzőművészetben képvisel?

Az alapító tagok, és a hozzájuk csatlakozó kortársak alkotói módszere a klasszikus szakmai kultúrára épül. Nagy rajzi tudás, és alapos technikai ismeretek a festőművész technikák világában – jellemzi az alkotókat. A freskó, szekkó technikától a különféle olajfestési technikákon át az akvarell festésig, mindenben járatos művészek természetelvű ábrázolásmódban dolgoznak. Céljuk a látható világ leképezése, de egy bizonyos nézőpontból.

A hétköznapi „kisemberek” és környezetük ábrázolása olyan módszerrel jelenik meg kartonjaikon, vásznaikon, mely hitelesíti a természetelvűséget, és az ábrázolt témát is. Ugyanis, a „gyulaiak” szerint, ha a valóságot akarjuk bemutatni, ahhoz a nemes alkotói alázat azt igényli, hogy a régi, klasszikus módszerekkel tegyük ezt, mivel így válik érzékelhetővé az alkotói átéltség, a témával történő azonosulás, vagy belehelyezkedés. Ez a személyes viszony válik tulajdonképpen mondanivalójává a műveknek, amelyek nem akarnak szépek, frappánsak vagy dekoratívak lenni, de erős jellemzőjük az átlényegítés. A leképezett látvány a leképezés módja által telítődik érzelmekkel, lélekkel, és átszellemiesül. Ha nem szemlélődő megfigyeléssel, és nem lassú, szisztematikus, szinte építkező módszerrel fejlődnének a festmények munka közben, ez a hatás nem jöhetne létre. Amibe sok munkaenergiát fektetünk, azt szeretjük igazán, az válik sajátunkévá, a kötődésünk akaratlanul is kialakul, és ezeknek a műveknek ezért van erős kisugárzása. Ez a szakmai igényesség, mívesség eredményezi, hogy az alkotó fáradhatatlanul kutatja  azokat a technikai fogásokat, amelyekkel a természetes látványt képes két dimenzióban, pigmenteken keresztül megjeleníteni.

A XX. század végén ismét fölfedezték a képzőművészek a természetelvű ábrázolásmódban rejlő lehetőségeket, és ismét realista műalkotásokat kezdtek készíteni, főleg az új művészgeneráció tagjai világszerte. Érdekességet, figyelemfelkeltést célzó kompozíciós módszerek és mechanikus segédeszközök alkalmazása is jellemző (fotó vetítése és a vásznon való kifestése) az alkotói módszereikre a valóság  leképezésében, és gyakran nagyon is attraktív, szemet gyönyörködtető az eredmény. Mégis, ha a „gyulaiak” műtárgyaival vetjük őket össze, szembetűnő a különbség.

A figurális festészet korábbi nagymestereitől (Csernus Tibor, Szabó Ákos – 50-60-as évek) is jellegzetes eltérés jellemző a „gyulaiakra”, mivel a választott témák más nézőpontot képviselnek. A dokumentarista igényű, szociográfiai jellegű témákat intim bensőségességgel, mégis nagyon erősen objektivitásra törekvően igyekeztek, igyekeznek megjeleníteni. Nyugodtan állítható, hogy a „gyulaiak” alkotó csoportja egyedül álló a XX-XXI. századi képzőművészetben. Egyedül álló a szakmai tudás és igényesség tekintetében, a témaválasztásában és az átlényegítő erejében. Az ú.n. magasművészet csúcsteljesítményei születtek meg a 80-as évek eleje óta, és ezen eredmények közismertté tétele, a magyar művészettörténetben való méltó elhelyezése még folyamatban van.

Az alapító tagok munkássága még nem zárult le, alkotói erejük nem gyengült meg, máig jelentős művek kerülnek ki kezeik alól. A témaválasztásban tapasztalható átalakulás a történelmi változásokkal együtt zajlik. Azonban tanítványaik és azok tanítványai is bizonyítják már alkotói módszereik igényességét és az őszinte elkötelezettséget a valóság igaz megmutatásában, tiszteletében. A valóságot, amely jelenti a látható világot, a látható világban rejtőző lelki és szellemi, azaz láthatatlan szubsztanciákat.